KARÁCSONYI AJÁNDÉKOK – Anderson művészete

Leroy Anderson a massachusettsi Cambridge-ben született 1908-ban, svéd bevándorló szülők gyermekeként. Első zeneóráit édesanyjától vette, aki egyházi orgonaművész volt. Anderson édesanyjától és postai hivatalnok édesapjától tanulta meg a zene szeretetét. Zenét a New England Konzervatóriumban, majd a Harvard Egyetemen tanult, ahol 1929-ben magna cum laude végzett. Doktori tanulmányait német és skandináv nyelveken folytatta, miközben zeneelméletet tanított a Radcliffe Főiskolán. Nem sokkal ezután a Harvard Egyetem zenekarának igazgatója lett. Ekkor figyelt fel rá Arthur Fiedler, a Boston Pops Orchestra karmestere, akinek  Anderson számos darabjának premierjét köszönheti.

1942 és 1945 között az amerikai hadseregben szolgált fordítóként és tolmácsként, 1945-ben a Pentagonba helyezték és a katonai hírszerzés skandináv osztályának vezetőjévé nevezték ki. Feladatai azonban nem akadályozták meg abban, hogy komponáljon.

Anderson zenei stílusa a könnyű koncertzenét ötvözte hanghatásokkal, olyan népszerű darabokat írt, mint „Az írógép dal” és „A csiszolópapír balett”. Az 1950-es években a CBS-TV „A Szinkronizált óra”-t választotta a The Late Show témájává, 1951-ben pedig Anderson „Kék tangója” aranylemezes lett, 7 hétig vezette a Billborad listáját. A lemezből több mint 2 millió példány értékesítettek. A lemeziparban végzett munkásságának elismeréseként Andreson csillagot is kapott a Hollywoodi hírességek sétányán.

Leroy Anderson életének hátralévő éveiben különböző zenekarok vendégkarmestereként dolgozott, gyakran fellépett a Boston Pops Orchestra-val is. Ezenkívül a Waterbury Szimfonikus Zenekar ügyvezető menedzsere volt, mielőtt 1975-ben, 66 éves korában elhunyt. 1988-ban poszthumusz a Dalszerző hírességek csarnoka tagjává választották.